Nincsen tövis rózsa nélkül. - ez futott át az agyán, ahogy a zuhany alatt, a hideg csempének támaszkodva áztatta transzgenerációs sebeit.
Félt, hogy az idő őt is olcsón kiárulja, és "elég jó" anyából, "megtette ami tőle tellett" nagymamává szűkül, míg végül egyetlen feltárandó sebbé zsugorodik egy családállítás hátsó sorában.
Arra gondolt, talán az előtte járók sem akarták így végezni. Míg éltek, ők sem egy összetett mondattá lepárlott életesszenciának vagy megszakítandó családi mintának érezték magukat, hanem hús-vér embereknek, akik táncolni próbáltak, míg az ördög hegedült. Aki csárdásra keringőzött, hamar elbotlott.
Ő is sokat harcolt. Mindig valaki más démonja elől szaladt. De belé fészkelt a gondolat, hogy egy generáció felelőssége nem érhet véget sebek feltárásával, kötözésével. Mert akkor ki emlékszik majd az átszeretkezett éjszakákra? Ki mesél majd arról ami vidám, ami szép, ami könnyű? Hol jegyzik majd a libabőrt, a láthatón túlit, a békét? Ki strigulázza majd a "most sem buktam el" perceket?
Végignézett meztelen testén. Az évszázadok alatt felgyülemlett anyasebek, apasebek, nővérsebek, boszorkánysebek egyetlen lüktető és eleven fekélyben kellett volna összeérjenek, de nem ezt látta. Hanem hol feszesebb, hol lágyabb domborulatokat, amik még éreztek és nyíltak a szépre. Közepesen edzett izmait, melyek eddig még sosem hagyták cserben. A női lét nagy kapuiban állva sem, világok találkozásainál. Pórusaiból büszkeség és erő párolgott. Egy sorsában nyugvó nő ereje.
Ott, a zuhany alatt, szerette volna, ha majd valaki ezekre a dolgaira is emlékszik. Arra a sok kincsre, amiből sokat ő is kapott, sokat maga teremtett. A sebeken és tüskéken túli világra, mert ahol tövis van, ott előbb-utóbb rózsa is nyílik.
