Sosem láttam még virágot szirmot bontani. Talán úgy hihettem, nincs időm leülni, és megvárni azt a pillanatot, mikor a bimbó kipattan.
De most ülök. És nézlek. Várom a szirmot. Van, hogy feszülten, van, hogy nyugvó pontra érve. Olyan is van, mikor legszívesebben felállnék, de nem teszem. Itt most két virág a tét: nem csak te bontasz szirmot, én is újjá nyílom életem.
Az én virágom, a megérzés. Sokszor fájt egy-egy új szirom: Mit lehet? Mit tegyek? Hogyan aludj? Mit egyél? Tartsalak? Engedjelek? Érted, magammal milyen legyek?
Most is ülök, és nézlek, de már nem feszülve pattanok. Hagyom, hogy a hajnali harmattal, ösztönöm párologjon körénk. Megfásult szárakon növesztek friss hajtásokat, hogy téged megtartva, körbefonhassalak a zsenge kacsokkal. Már érzem az erőnk. Azt, amelyik a közös tőről fakad. Erősebb minden szabálynál és rendnél, erősebb annál, amit a világ vár el tőlünk, mert mi egymásért bontunk szirmokat.
Még nem tudom milyen virágok vagyunk. Kertben vagy mezőn, árnyékban vagy a forró nyárban virulunk, de te csak bontogasd a szirmokat. És én ígérem, nem lesz olyan hely és idő, ahová én ne tudnám utánad nőni önmagam.
--------------
Hogyan "helyes" aludni, enni, létezni egy anyának a gyermekével? Ezek az én soraim arról, hogy bárcsak kevesebbet aggódtam volna ezen, mielőtt hagytam felerősödni azt a belső hangot, ami csak a kettőnké. Ezt ugyan nem könyvben olvastam, és nem szakértő mondta - lehet néha még szembe is megy azokkal - mégis csalhatatlanul érzem, hogy IGAZ. Én pedig már nem azt akarom, hogy helyesen éljünk, hanem hogy igazin. Úgy, amilyen a miénk.
