Kalárist készítek a lányom keresztelőjére.
Belevarrom a napi fáradtságom, a kérdéseimet, a kétségeimet, belevarrom, hogy jó anya vagyok-e, hogy mi az amit ma megtehettem volna, és mi lett volna ha valamit nem teszek. A kellemes monotonitás oldja ami bent feszül, és a megalkotott külső rend és mintázat megteremti ugyanazt a lélekben is.
De kalárisomra felfűzöm a gyönygyszemekkel együtt kislányom boldogságát is. Elképzelem ahogy kacagva forog pörgős szoknyájában. Elképzelek sok színes rajzot, közös kalandot, vasárnap délutáni összebújásokat, amikor magamba szuszoghatom az illatát. Elképzelem, ahogy a füle mögé simitom gyönyörű haját és ő elnézően rám mosolyog, pedig már önérzetes kamasz. Elképzelem hogy ő a világ legszebb és legboldogabb menyasszonya. Elképzelem, hogy azzal a sejtelmes, édesbús mosollyal simítja végig várandós pocakját amelyet csak egy nő érthet, akiben gyermeke mellett anyasága is most van születőben. Elképzelem, hogy az élet, amit magának választott, teljes, és ő úgy érzi, a helyén van.
Beleöltöm a felfűzött sort a szalagba. Áthúzom többször, megerősítem. Szeretném hogy tartson. Azt akarom, hogy elbírja a gyöngyök súlyát. Az élet súlyát. Aztán arra gondolok...meg fogja tartani. Meg fogom tudni őt tartani. Lesz elég erőm, hogy segítsem abban, és ahogy neki a legjobb. Nők hosszú sora áll mögöttem, akik erősek voltak és szívósak. Vérük az én vérem is. Paraszt asszonyok, cselédek, kétkezi munkások, akik hittel és kiolthatatlan élni akarással teremtették meg a holnapot családjuknak. Hiedelmeik, vágyaik és akaratuk átjárják sejtjeim. Keménységük mellett ott van bennük a szépség és a teremtő mágia: egy mozdulatban amivel keresztet vetettek a frissen sült kenyérre, a hímzett terítő utolsó öltésében, az egyformára szaggatott pogácsákban, a precízen kiszabott ruhák éleiben, az imára kulcsolt kézben, az elénekelt dalokban, az elmondott mesékben, a fárdt de mosolygó szemekben.
A kaláris készül. Én is egy szem vagyok a láncban - felfűzött asszonysorsok között sorjázok.
