- Csunyickájá, ne húzd meg annyira a fonalat, mert túl lapos és szoros lesz! - gyakran hívott így, pedig nem orosz volt, hanem sváb. Tíz év körüli lehettem, mikor hímezni tanított a kis nyári konyhában, ahol a kendője mindig útrakészen lógott a kovácsoltvas szélű polcon. Márpedig sokszor volt úton. Valami mindig húzta, vonta, taszította. A nehéz, gyermekkor nélküli élet nyomait olyan megszokással viselte testén és lelkén is, mint azt a kis elnyűtt fejkendőt. De dacára a sok keménységnek, mindig a szépet kereste.
Ma az ő hímzéseivel díszített ruhában tartottam a kaláris készítő workshopot. A ruhát édesanyám varrta nekem. A kalárist én fűztem. És mi, hárman, különbözőségünkben, mégis egymáshoz rendelt, tökéletes egységünkben, összakapcsolódtunk, láncot alkottunk. Egy olyan láncot, ami átívelt sorsokon, döntéseken, időn és körülményeken. Aki vagyok, az az ők és minden női ősöm érzéseinek, gondolatainak, tetteinek esszenciája. Aki pedig ma vagyok, az az én választásom, mely ezeken a rendíthetetlen alapokon nyugszik, de saját formájában tör az ég felé.
Hála van a szívemben.
