"Fáj, hogy így bántam magammal. Nagyon fáj!" Ujjaival olyan finoman simította végig a lapot, amin ez a mondat állt, mintha egykori önmaga arcáról szerette volna letörölni a könnyeket. Huszonöt volt, mikor ezt írta, de sok tekintetben még kislány. Akkor tanulta - hónapokon át tartó menstruációval, sótlanná sírt könnyekkel, rövidre vágatott hajjal, és 20 kilónyi fogyással - hogy mit jelent, amikor egy nő, szó szerint minden létező sejtjén keresztül, szabadulni akar önmagától.
Akkor még nem fogta fel igazán, mi a jelentősége annak, amit tesz, csak azt érezte, hogy menni akar, elmenekülni, mielőtt a tökéletes élete végleg megfojtja.
Mikor kilenc évvel ezelőtt letette a jegygyűrűt az asztalra, és kisétált az ajtón, az ösztönei mentették meg egy bántalmazó kapcsolatból. Tudta, hogy az ő története sem különleges: játszmák, hazugságok, csontig rágott klisék. Csak abban volt bizonytalan, mennyire súlyos az ítélet, ha a tettes és az áldozat is ő maga?
Vajon mivel büntetik a lelki öncsonkítást? Mi az ára a kompromisszumnak, amit soha, senki nem kért? Ki ad feloldozást, ha élveboncolt nőiséged felett, te állsz szikével a kezedben?
Nem is várt feloldozást, sem akkor, sem később. Még lányos naivitása mellett is meglátta a helyzetben az örök feloldhatatlant: Mit lehet felróni a férfinak, aki túlságosan is szépen és egyszerűen szeretett? És ki hibáztathatja a nőt, aki a látható világ mellett a láthatatlant is magáénak akarta?
Így aztán ment, és vissza se nézett. Félt, mert tudta, mindent elveszít, ami az övé volt, de jobban félt, ha marad, azt fogja elveszíteni, ami még nem volt az övé.
Búcsúzásképp egy levelet írt. Annak a valakinek, aki a tükörből nézett vissza rá, és akit sokszor már fel sem ismert:
"Most érzem át a valódi súlyát annak, hogy mit tettem magammal az évek alatt. Én hagytam, hogy így legyen, én engedtem. Fáj, hogy így bántam magammal. Nagyon fáj! Megyek, hátha szembejön velem a nő, aki egykor voltam, aki lehettem volna, és megkérdezem, meg tud-e bocsátani nekem."
