Kaláristfűzni tudás.
Kaláristfűzni hiúság és szépség.
Kaláristfűzni szándék.

A gyöngyszemek suttogva mesélnek, és ott folytatják a történetet, ahol viselőjüknek elfogy szó és bátorság. A mondanivaló pedig, nem kevés, a szemek tömött szóképekben omlanak alá. Ha mégis rés kerül egy-egy sor közé, ne hagyjuk, hogy megtévesszen. Csupán látszólagos. Múlt, jelen és jövő sűrű elegye tölti ki: a hol grammban, hol nehéz kilókban mérhető asszonysors, mely a kaláris valódi súlyát adja.

Nők évszázadokóta viselik ezt a nyakéket. Fehér gyöngyök, vörös gyöngyök, a táj színének gyöngyei váltak hű kísérőkké, vagy éppen cinkosokká. Az évek során összefonódott bennük, a templomi imádság biztonságot adó szava, egy szívnek becses dal finom hajlítása, és a kedves kezének melege, melyet tánc közben éreztek derekukon.

Aki kaláristvisel, az a szép emlékeken kívül, mást is kap: anyák, nagyanyák, dédanyák örökölt tudását, teremtő múltját, és eredetét. Megkapja a kör erejébe vetett hitet, hogy a nő akkor erős, ha kezet nyújt egy másiknak. Ha úgy ölelik körbe a világot, mint gyöngyszemek a mezítelen, sebezhető nyakat. Van, hogy ez a világ kicsi, mint egy csalódásokkal megpakolt kamra a szívben. Van, hogy szűk, mint egy kinőtt, rossz szokás. Nem számít. Egy nő tudja, hogy aki önmagát gyógyítja, a világot gyógyítja.

Aki kaláristvisel, az kap. Évszázados tudást kap.

Mégis hiszem, fontosabb, aki kalárist készít, az ad. Önmagának. Az ujjak között, szívbéli nagy dolgok, apró mozdulatai járják ősi táncukat. Kézbe veszi a cérnát. Megkeresi a lélek-gombolyagból kikandikáló szálat, aztán befűz. A tű fokán a vékonyka szállal ő maga is átkel, és talán eszébe jut: "csak a belső táj ne legyen idegen". Beleölti a szemek közé szándékát, életét, belevarrja kétségeit, vágyait, és sorsfonálként feszülő cérnájára, felfűzi azt az egyedit és megismételhetetlent, amit ő maga jelent. Választott gyöngyszemei, önsorsa. Évei, miértjei, elhajított kövei a múltnak.

Mindeközben, talán észre sem veszi, de csendben, valami más csodát is tesz. Visszaad a kalárisnak. Hiszen a kaláris, a nő és annak szándéka nélkül, semmi, csupán csillogó gömbök halmaza. De amíg van kéz, mely saját képmására fűzi, addig az asszonysorsok lassan rárakódnak, rétegződnek, beleivódnak, míg végül elválaszthatatlanul eggyé válnak vele. Ebben rejlik a kaláris valódi ereje. A saját történetben, a generációról generációra átadott, kezdet és vég nélküli lánc üzenetében.

Ideje adni. Örökségünk nem múzeumba, hanem hús-vér női nyakakba való. Te milyen asszonysorsot fűzöl a láncba?