Valamikor réges-régen, a női lélek még nem tudta eldönteni mivé szülessen. Hívogatták az elemek, a természet csodái, és ő mindben meglátta a páratlant, amiért kész lett volna eggyé válni velük.
Holdsugár legyen? Akkor éjjel ezüstbe burkoló, lágy ölelésében táncolhatnának a virágok. És ő nagyon szerette a mező egyszerű virágait. Vagy talán hullám legyen, hogy szelídíthetetlen szabadsággal csapódjon a parthoz? Vagy harmat, hogy a reggeli napfény csókja az éghez emelhesse? A lágy szellő a nyugalmat suttogta, míg az erdőben kúszó ködfátyol a titokzatosságot ígérte.
Nem tudott dönteni. Szeretett volna darabjaira hullani, hogy egy kicsit mindegyik lehessen. Aztán meglátott egy leányt aki a csillagösvény alatt sétált. És már tudta. A nők lelke lesz. Így mindegyik lehet egyszerre.
