Rítust tett. Minden nap. Nem a szó újhullámos, forrás-fosztott értelmében, hanem arról a vidékről merítve, ahol a női ösztön még a hold istennőjének útján járt.
Valamikor tanulta, hogy a rítus és a ritmus szó is az indoeurópai "rí" tőből ered, ami azt jelenti "megy,folyik", és most a hársfák alatt sétálva arra gondolt, mennyire ezek vagyunk mi, nők. A víz, a nedvesség, mely fölött Isten lelke lebegett az idő előtti létben, és az örökös mozgás és változás gerjesztette anyagi energia, ami teremtő erővé szelidül a ciklikusság rendjében. Itt, a hársfák alatt, különösen sokszor jutott ilyesmi eszébe. Talán a hétköznapi ünnepelte itt az egy-szerűt. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mindenben ott rejtőzik a varázslat. Hogy a nő maga a ritmus, az évszakok ritmusa, az élet táncának ritmusa, a szív dobbanásának ritmusa, mely az első hang az anyaméhben, és hogy ő maga a rituálé is, a csatorna, ami összeköti az eget a földdel, az istenit az anyaggal.
Ezért hát fát vágott, kenyeret dagasztott, cérnát fűzött, zöldséget aprított, és a varázslat egyre nőtt. Álmot simított a paplan élébe, oltalmat kötött a zsálya közé, alkonyatkor a napillatú ruhákkal együtt számvetéseit is beszedte. Mellkasán felejtett szívén ringatta gyermekét, és a varázslat addig nőtt, míg végül megértette:
Bármit is tesz, ha szer-elemmel teszi, rítust tesz.
