Ha nő vagy, akkor időről időre meglátogat egy furcsa érzés, a "nem tudom mi" utáni sóvárgás.
Ilyenkor hirtelen minden jelentőségteljesnek tűnik. Ősi jelkép kúszik a csempén, a függönyön. Azt hiszed érted, az idők kezdete előtt még tudtad mit jelent, de ahogy kimondanád, a szó elugrik előled, mint egy folt a retinán, vagy az álom amire még az előző pillanatban emlékeztél.
Szeretnél indulni. Oda, ahol a fontos dolgok történnek. Azt a mást csinálni, aminek jelentősége van. A valóság fonákára fércelni önmagad ellentétét. Vágyból, sárból és mocsokból torzót gyúrni. Szeretnél teremteni és pusztítani. Az öledben izzó tűzből kovácsolni. Felépíteni Sambhala falait, majd a földig rombolni, hogy megmutasd, nem csak élet, hanem halál istennő is vagy. Ki akarsz állni a legmagasabb hegy tetejére, hogy az éles szél kimetssze belőled a viselkedést. Elmenni a legforróbb sivatagba, a legsötétebb barlang mélyére. Hekatéval állni a hármas keresztútnál és parancsolni kísértetek, éjszakai látomások felett.
Benézni minden kő alá. Befordulni minden utcasarkon. Hátha a végzet kegyes lesz és beleütközöl. Oda akarsz menni, ahol nem ismernek, hogy ha megkérdik ki vagy, azt a másik nevet mondhasd ki. Azt, amelyik titkaidra vigyáz, amelyik a nehezen látható világban él, amelyik a másik, elrejtett önmagad neve. Mert igenis van neki, és ne feledd, a névnek hatalma van. Ha becsukod a szemed és megkérdezed hogy hívják, be fog neked mutatkozni. Nyújts neki kezet, ismerd meg. Ez az egyik legfontosabb, amit nőként önmagadért tehetsz.
