Én vagyok a Főpapnő. Világok határán, hajnali álmokban, a tó fölött kúszó ködpárában létezem. Sorsasszonyok gyékényén ülve, Ananké fonalát guzsalyazom.
Én vagyok a Szerető, az önnön felét kereső, kiben Ádám és Éva járják nászi táncukat.
Napom, s Holdam vagyok. Fogyatkozom és kiteljesedem. Fényemben és árnyaimban a teljesség misztériuma suttogja titkait.
Én vagyok az Igazság. Önmagamért és önmagamból való. Múlt és jövő nélkül létező. Öröktűzben edzett acélpengéje a mostnak.
Én vagyok a Remete. A világ tetején világítok lámpásommal. Megharcoltam harcaidat, szerettem kit te elengedtél, kimondtam mitől elnémultál, kértem mit te féltél megkapni.
Én vagyok a Sors kereke, nehéz, tömörfából ácsolt, mely mennydörögve fordul. Rettentő mozgásomba még a föld is beleremeg. Vésett fogasléceim közt látomások szunnyadnak, s én vagyok ki mellette állok és hajtom szüntelen. Hajtom álmokon, tereken, időkön, életeken át. Hajtom, tekerem, míg bele nem révülök és már nem keresem, hogy ki forgat kit, mert kerék és hajtó eggyé válik, kezdetük és végük összeér. A kör felizzik, és a Bolond mosolyogva lép.
