Az anya egy mozdulat. Egy észrevétlen, színfalak mögött megbújó gesztus. Csak még egy igazítás a ruhán.
Az anya egy hang. Neved csengése. A varrógép berregése, habverő csattogása. Az utolsó szótag, mielőtt elnyom az álom.
Esthajnalcsillagod, forrásod. Cinkosod, védelmeződ.
Ő a láthatatlan és a mindent körülölelő, mely pillangópor finomságú anyagával kitölti a csend molekulái közt a teret, két létige között a szóközt , a léket a szívben.
Ő a szelíd erő, a végtelen óceán, aki a hold bölcsességével árad ki, majd vonul vissza. Apálya és dagálya oly természetes, hogy néha elhisszük, minden fájdalom nélkül való.
Érte kelsz fel századszor, mikor járni tanulsz. Neki mutatod a kutyust apró kis ujjaiddal. Hozzá kucorodsz, mikor túl kicsi vagy a hatalmasra nőtt világban. Neki tanulsz először verset, orgonaágast, barackfavirágast.
Aztán neki panaszolod, hogy túl nehéz, hogy fáj, hogy te nem így gondoltad. Ő átölel, megtart és elsírja könnyeid. És amikor az itthon már nem otthon van, lelkében minden nap táltos paripát nyergel, vad szeleken vágtat, hogy akkor is veled lehessen. Hogy képzeletében melletted utazzon a buszon, veled nézze némán az elsuhanó tájat, és ő nyisson neked ajtót mikor fáradtan hazaérsz.
