Ha a lelkem kapuján tábla lenne, biztosan ez állna rajta "Béke a bemenőnek, Áldás a kijövőnek".
Hatalmas, cserfa ajtaját - melyen a rét vadvirágai járnák faragott táncukat - mindig résnyire hagynám, hogy aki kíváncsian bepillantana, láthasson, aki észrevétlen távozna, már ne bántson.
Délután, abban a napsütésben, ami azzal a leheletvékony, arany réteggel von be minden falevelet és domboldalt, kiülnék kapum elé a kis lócára. Aki arra jár, megnézném. Ha rám mosolyog, kérdezném. Lenne, kinek szólnék, ha teheti, jöjjön holnap is, annyi még a mese, annyi még a dal.
Lenne, kit behívnék. Szeretném: óvatosan lépjen, tegnap nagy eső volt.
És lenne, kinek mondanám, Isten áldása kísérje, elégedjünk meg egymással. Emlékül elkérném mit valamikor jószívvel hozott. Kezének melegét, mosolyának ráncát, egy elhajított, igaz mondatának súlyát.
Napszentületre magammal és a világgal megbékélve, ablakaim alatt a violák illatával, nyugovóra térnék.
