Alkonyat. A falon az árnyak csaknem végtelen hosszúra nyúlnak, mielőtt visszavonhatatlanul összeolvadnak az egynemű sötéttel. A házak ölelő mélyén nők készülődnek, indulás előtt még egy pillantást vetnek a tükörre. Több ezer éves megszokás, anyák, nagyanyák, szépanyák szemének villanásai. A női szépséget és hiúságot nem tudta áldozatul ejteni sem szegénység, sem háború, átragyog minden időkön.
Aztán szinte egyszerre lépnek ki a házak ajtaján, mikor a görögkeleti templom elüti a fél hatot. Párhuzamos utcákon sietnek, karcsú vízerekként futnak céljuk felé, míg végül egy fősodorban egyesülnek, lépésük egyforma ütemet ver. A fonóba mennek.
Első ránézésre hétköznapi nőknek tűnnek, pedig nem azok. Vannak köztük moirák, aranyasszonyok, bábák, a falu boszorkányai. Mesemondók, földanya lányai, papnők és szeretők. Vannak, kik tüzet visznek, vannak kikre egy álmot bíztak, és olyanok, kik értenek a növények titkos nyelvén.
A fonóba érve elfoglalják megszokott helyüket, és a szobát lassan megtölti a fény, az élet és a női kuncogás. Úgy tartja a dal, hogy "felülről fúj az őszi szél", de fúj az alulról, a lányok szoknyája alá is.
Alkotni jöttek, teremteni, kezükkel formát adni annak, ami a szívben van. Egy parányi szoba most valóságuk, de képzeletükben már a tetejetlen fa vaskos ágain futkároznak, hét égbolt között. Ujjaik közt a kenderből aranyfolyó válik, precíz öltéseikkel felvarrják a fiastyúkot az égre. Addig fonnak, szőnek, hímeznek, míg egy hatalmas vásznon el nem készül saját világmindenségük. Szálai közt elvarázsolt erdők bújnak meg, redőiben vízesések zúdulnak alá, gyűrődései oly hatalmas hegyek, melyeket a sólyom is nehezen repül át. Ezt aztán körbeállják és fejük fölé feszítik, hogy mindnyájan megtalálják benne helyüket.
Kör, kör, véderő.
Én is alá állok.
