Ma Mária Magdolna napja volt. Az ezen a napon levágott haj szerencsét hoz, és szépségvarázsló rítus, ezért régen a lányok hajából csak ilyenkor vágtak egy keveset. Én is így tettem ma a kislányommal, és közben sokat gondolkodtam a saját hajamról.
Mindig is nagyon fontos önkifejező eszköz volt számomra. Volt már fenékig érő, fiúsan rövid, aranyszőke, barna, platina, hullámos, szigorú kontyban hordott, vagy éppen egyenes. Egyszóval sokféle. Néma cinkostársam. Árulkodó jele egy nőnek, aki nem fél porig rombolni magát, majd százszor újjászülni.
A hétvégén azt kérdezte tőlem egy gyönyörű, hosszúhajú nő, hogy nem éreztem-e úgy hogy rövid hajjal vagányabb voltam? Erősebb? Beleállósabb?
Dehogynem. Akkor vágattam rövidre a hajam, amikor az életem egy pontján úgy döntöttem, hátrahagyom a biztosat és ugrok az ismeretlenbe. Előtte soha nem éreztem még magam annyira erősnek és elszántnak, mint akkor. Szabadulni akartam mindentől, amitől csak tudtam. A hajamtól is, és a benne nyugvó emlékektől is. Attól a valakitől, aki azelőtt voltam.
Azt hiszem rövid hajjal újra olyan lehettem, mint egy újszülött. Új szabályok mentén, újratanultam az életet. Aztán vágattam. Újra és újra. Visszanyestem, mint önmagam bizonytalan hajtásait, a gyenge kis ágakat, melyeket metszéssel kell megerősíteni.
Éreztem, ahogy egyre erősebb lettem, az önbizalmam a maximumon dübörgött, és arra gondoltam, nekem már soha nem kell hosszú haj.
Mígnem egy nap elkezdtem úgy érezni, hogy a bármikor bevethető, stabil férfierőm mellé, csendben felsorakozott a női énem is.
A nőiségem többé már nem a gyengeségem, hanem az erősségem volt. Már nem nem tett sebezhetővé. Nem akartam visszavágni. Ezt már nem akartam igazgatni, formálgatni, metszegetni, mert ez helyet követelt bennem is, és a külső térben is.
Én pedig most megadom neki ezt a teret. Tudván, hogy a haj:
Életerő.
Emlék.
Ösztön.
Szabadság.
