Gondolkodtál már rajta, mi vonz egy-egy vidékben? Hogy mi hajt újra és újra az erdőbe füveket szedni, fákkal suttogni? Mi hív varrni, szőni, hímezni? Kosarat fonni karcsú vesszőből, cipót dagasztani, gyertyát mártani álom havára? Gondoltál már rá mi szólít, mikor voltidők tudását idézed, letűnt jeleit igézed, kihunyt ünnepek parazsát szítod? Nem volt olyan érzésed, mintha valaha, nagyon régen tudtad volna? Mintha tudtál volna valami igazán fontosat, csak elfelejtetted?
Amit keresel, sokféleképpen hívják. Sugallat, megsejtés, a szív útja, lelked hangja. Én mégis úgy érzem, valahol sokkal mélyebben lakik. Átszivárog a lélek finom molekuláin, és nehezebb, semmint a szív megbírhatná. Lent lakik, a legmélyebb ponton, valahol a méh terének legalján. Ott ahol már elmosódik az én és a külvilág határa. A zsigerekben fészkel, és onnan itatja át a csontok velejét.
