Egyensúlyban a fény és a sötétség, a kinn és a benn. Nekem még jól esik a paplan melege és az álom, ami alatta születik. Azt hiszem nem is vagyunk tudatában, mekkora szükség van erre az álomra egy olyan világban, ahol mindig nyár van. Ahol véget nem érő ingerek perzselik a bőrünket. Ahol a mesterséges fény soha le nem nyugszik. Ahol a lelkiismeret hangja helyett minden este a TV szólal meg. Ahol mindig cselekszünk, kivitelezünk, megvalósítunk, önmegvalósítunk.
De soha nem álmodunk. Nem dúdolunk magunknak téli éneket a kandallóból kipattanó szikra felett. Nem hagyjuk, hogy a falakon táncoló árnyakban a világ teremtéstörténetei szülessenek újjá. Nem engedjük, hogy a hideg, metsző csendben elfagyjon végre, ami már nem akar velünk jönni, amit csak a bennünk élő megszokás cipel magával. És nem kérdezünk a lélektől. Nem kérdezzük ki ő, és mit szeretne.
Ma fordul egyet az évkerék, és a fény - ami növőben van benn és kinn egyaránt - megvilágítja milyen álmot álmodtunk magunknak. Hogy kibírja-e a kiültetést, és a még kicsit csípős reggeleket. De félni nem kell, nem ítélkezik. Az élet ígéretével jön.
