A közeli erdő határában sejtelmes nőalakok időznek. A női lélek vidéke ez, ahová azért járunk, hogy a leereszkedő sötétben kiélesedjen látásunk. Azokat a lányokat, asszonyokat várják, akiket egy szűnni nem akaró hang, egy ködkép űzött az erdő széléhez. Az ő dolguk megsejtetni, hogy eljött az ideje az átkelésnek. Hogy eggyé kell olvadnunk az erdő legsötétebb árnyaival, majd hajnali fényként újra megszületnünk. Előttünk mennek. A nyirkos fűcsomókon lépdelve gabonamagokat szórnak talpuk alá, hogy mi szemenként felcsipegetve, követhessük nyomukat. Ahogy néha hátra pillantanak, a kezükben lévő fáklya fénye megvilágítja arcukat. Ők a modern Perszephonék, a lélek vezetői azoknak, akik saját alvilágukat kívánják felkeresni.