Világkép lettem, kettőnk őshajnalán. A Nap, mely még körülötted kering. Világosságot és sötétséget hozok, ünnepeket és esztendőket jelzek, látom, hogyan tündökölsz, ha rád vetem fényem.
Illat lettem. Mély, álomtalan álmot hozó kipárolgás a párnán. Egy, az éjszaka árnyai közül. Mindegy, hogy falakra vagy életedre vetülök, Te mégsem félsz, ezer közül is megismered formám. Tudod, hogy ilyen alakot, csak az ősbizalom ölthet.
Én lettem a tér, melyben létezel, de a körülötte lévő fal is. Hová toljam magam? Milyen messzire? Mire tanítsalak vele? Megmászni vagy megütközni? Időtállóra vakolni vagy földig bontani? Kell-e még tégla a holnap házába?
Van, hogy kis felhő vagyok, Te pedig záporom. Könnyeinkkel, együtt öntözzük a földet. Talán olyan virág nő helyén, melyet én sem ismerek. Talán ha nagy leszel, egy szálat őrzöl majd a kedvenc könyved lapjai között.
És én lettem a lélegzet. Néha megakadt és visszafojtott, néha a felbukkanás utáni első, mely újból megtölti tüdőd, néha a bőrön lecsapódó, meleg és puha szuszogás.
Anya, én akartam lenni. A többivé, Te tettél.
